Pénz

A dolog ott kezdődik, hogy a “mi leszek, ha nagy leszek?” kérdés már nemcsak az elcsépelt mondókák érzését kelti bennem, hanem a bizonytalanságét is. Hamar telik az idő és nemsokára már 21 éve “topogok itt errefelé”, de még soha nem közelített ennyire meg ez az érzés, hogy kell a pénz. A családom, ahol felnőttem, nem volt soha gazdag, de mindig megvolt az, amire szükségünk volt, sőt még annál is sokkal több.
De most, kezdtem kikerülni ebből a családi környezetből és akár tetszik, akár nem, lassacskán talpra kellene állni…
Imádkoztam.
Beindult egy csomó tervezgetés bennem, de gyakorlatilag mégsem moccant semmi. Egy ideig. Aztán kaptam ajánlatokat az egyetemen, ilyen-olyan projektek összeállítására, amelyek a következő évben kerülnének konfenrencián bemutatásra és nekem már felcsillant a szemem, hogy ez is egy lépés a sikerhez. Mert valóban az, még ha csak egy tégla is az építményből és még ez is bizonytalan, de mindenképpen kulcsértékű megbízások. A tanárom, aki feldobta az ajánlatot még odáig is elvezetett az álmodozással, hogy a projektet tovább bővítve, könyvet is ki lehetne adni.. Hát, kiben nem született volna meg a nyereségvágy? Na jó, nem akarom ennyire leértékelni az embereket, inkább beszélek csak a magam nevében..
Tény az, hogy egyre jobban megnőtt bennem az a küzdelmi lelkület, ami a megélhetésért él az emberekben, és a fiatalokban, abban a körben, akivel én inkább kapcsolatban vagyok. Csak, nem is tudom… A megélhetésért-e úgy igazából vagy a nyereségvágyból is talán? Nem tudom, hol kell meghúzni a határt. Ez a kérdés, marad. És a bizonytalanság, az is marad…

Aztán újból bíztatott az Úr, “ Igazság által leszel erős, ne gondolj a nyomorral, mert nincsen mit félned, és a rettegéssel, mert nem közelg hozzád.” (Ézsaiás 54:14),
“ Hagyjad az Úrra a te útadat, és bízzál benne, majd Ő teljesíti”
(Zsolt. 37: 5).
A mai napon pedig olvastam egy cikket, ami szintén fontos útmutató, fontos üzenet. Részletek belőle:
<< […]
“Hiszen jól tudjátok, hogy egyetlen paráznának, tisztátalannak vagy nyerészkedőnek, azaz bálványimádónak sincs öröksége a Krisztus és az Istennek országában.” (Efézus 5:5)
Az Isten imádata és az Ő királyi uralmának buzgó keresése segít, hogy szemünk és vágyaink szüntelen a mennyei dolgokra irányuljanak. A mammon imádata, beleértve mindazt, amit megtestesít, folyamatosan bukott, földi szférába húzza lefelé gondolatainkat és szándékainkat. Pál rámutat, hogy ez egy erkölcstelen, tisztátalan és pénzsóvár életvitelhez vezet. Az ilyen élet pedig képtelen követni a megdicsőűlt Kirsztust a tanítványság útján.
A világban mindent a fogyasztói szemlélet munkál
Talán túlságosan leegyszerűsítettnek tűnik, hogy egyes fordítások a „mammon”-t a „Pénz” szóval fordítják, de éppen ez hívja fel a figyelmünket egy olyan témára, amely egyre nagyobb aktualitással bír Krisztus mai követői számára. Ahogy a korszak vége egyre közeledik, az Isten királysága, amit majd az Antikrisztus uralma előz meg, Sátán szakadatlan hajszolja és űzi a föld lakóit az anyagi nyereség után.
Mivel a pénz és annak a birtoklása teszi lehetővé, hogy megszerezzük mindenből a legújabbat és legmodernebbet, ezért az emberiségen soha nem látott mértékben eluralkodott az anyagi sikerek utáni vágy. A politikát, az oktatást, sok vallásos tevékenységet, és az élet más területeit is az anyagi megfontolások uralják meghatározóan és döntő erővel. Ez a mentalitás már a mindennapi élet történéseibe is beszüremlett, átjárva egész gondolkodásunkat, gyakorlatilag a lét minden terén.
A Biblia beszél arról, hogy az anyagiak imádata lesz az Antikrisztus eljövetelének, és a globális uralom megszerzésére tett erőfeszítésének legfontosabb jellemvonása. Gazdasági és technológiai fölényét arra használja majd, hogy a nemzeteket igájába hajtsa (Jelenések 13:15-17). A nagy város, Babilon, lesz az a nyüzsgő gazdasági központ, ahol az ember minden elképzelhető dologgal kereskedik majd, még az emberek testével és lelkével is (Jelenések 18:11-13). Ahogy a „piac helyzete” jelenti a döntő szempontot a legtöbb döntésben és lépésben, a világ egyre közelebb kerül ehhez a végső állapothoz, ahol a Sátán igyekszik majd irányítása alá venni a világpolitikát és a gazdagságot.
Ahogy a kapzsiság szellemisége egyre erősödik és növekszik, az erkölcsi értékeket és Isten törvényét könnyen elvetik, ahogy az ember készségesen feláldozza egyének lelkét és életét, illetve egész nemzetek jólétét a mammon oltárán. Nem csoda, hogy a „mennyei hang” azt mondja Isten népének: ”Menjetek ki belőle, én népem, hogy ne legyetek rézsesei bűneiben, és hogy a rámért csapások ne érjenek titeket, mert bűnei felhalmozódtak az égig, és megemlékezett az Isten az ő gonozsságairól.” (Jelenések 18:4-5)
Az a helyzet, amire itt a Jelenések Könyve utal, szükségessé teheti a szó szerinti elköltözést, kivonulást Babilon városából és birodalmából majd egykoron, de ma épp ilyen sürgetően hangzik felénk a hívás, hogy szellemi éretelemben különüljünk el a világtól, és mindattól, ami a világot oly mértékű bálványimádás felé hajtja, amely majd az Istennel és az Ő dolgaival szembeni teljes ellenállásban éri el tetőpontját.
A gondolkodás átalakulása
Az elmúlt harminc évben sok „keresztyén” tanítás született, amely valójában elvonta a figyelmünket a mennyei dolgokra való összpontosításról. A „jólét evangéliuma” például a gondviselés és a mennyei Atya gondoskodásának örökérvényű bibliai igazságaival igyekezett igazolni azt, amit egyszerűen önző nyereségvágy. Ezek a tanítók létrehívták az ember-központú keresztyénséget, amely alkalmazkodik a világi útjaihoz, a korszellemhez. Ennek következményeképpen vált sok keresztyén világiassá és erőtlenné, és már-már magát a keresztyén hitet is egyre inkább a világ formálja, alakítja a maga eszközeivel, többé nem a tiszta és mennyei Szent Szellem vezetése, és Isten örök Igéje szerint élnek a hívek.
Krisztus nem siralmas szegénységben való életre hívott el minket, de azt várja, hogy az övéi előnyben részesítsék a mennyei szempontokat a világi megfontoltsággal szemben. Isteni és változhatatlan ígéretünk van, hogy „ha az Ő országát és igazságát keressük”, akkor a továbbiak ráadásként megadatnak (Máté 6:33). De ez a keresés sokkal több, mint egy érzelmes ének éneklése vagy az esetenként elmondott imádságok Isten segítségéért és a mindennapi életet megáldó gondviselésért. A hangsúly az először szócskán van, így válik Krisztus és az Ő országa számunkra a legfőbb örömmé, buzgó vágyakozásunk tárgyává.
[...] Izráel fiai azért nem tehettek eleget mennyei elhívásuknak, mert soha nem szánták oda magukat az Isten iránti osztatlan hűségre és engedelmességre. Két úrnak próbáltak szolgálni, és ezért megijedtek, amikor az Úr eléjük adta a megígért földet – áldásaival és kihívásaival együtt. Nem engedték, hogy megtörténejn a szívükben az az átalakulás, ami a megújult értelem, és gondolkodás eredménye. […]>>
Bruce Garrison, Két úrnak szolgálni (2000)

Fontos az én szivemnek

Rájöttem, hogy létezik valami jelenleg az életemben, amiért most képes lennék semmibe venni az Úr akaratát a saját akaratom és vágyam beteljesedéséért.
Szóval, igy elképzeltem egy helyzetet-amire vágyakozom-, de ami ugyanakkor választás elé
állitana. Egyik felén Isten oldala, másik felén pedig az az oldal, amit én kivánok.
Melyiket választanám?
Úgy érzem, hogy az én kivánságom erősebb bennem, mint Isten oldala, és
valószinű, hogy azt is választanám. Nem lenne erőm Isten oldalát választani.
Tegyük fel, hogy az a bizonyos helyzet tényleg bekövetkezik, és én nem maradok meg az Úrban hűségesen.
Azon gondolkoztam, hogy mi lenne, ha az a dolog, amiért én elhagytam az Urat eltünne, megszünne létezni. Akkor mivel maradnék? Mi van akkor, ha az én kivánt ügyem megsemmisülne, megszűnne létezni, lejárna, megváltozna? Nem maradnék semmivel, csak egy nagy sebbel a megüresegett szivemen, mert az Urat elvesztettem.
És most, ezt is elvesztettem, ami az én kivánságom volt és még az Úrnál is többet jelentett
számomra, bár az Úr annál összemérhetetlenül nagyobb.
Mekkora kitolodas! Megeri ezt a "kicsinyességet"?
Mennyivel fontosabb ennél az én szivemnek az Úr, aki örökre megmarad! (még akkor is, ha sokszor mást fontosabbnak érzek)
Az még nagyon érdekes, hogy a helyzet nem következett be (még eddig) - bár éppúgy be is következhetett volna .
Vajon az Úr tényleg nem enged feljebb megkisértetni, mint amennyit kibirok? :)
Ez már nem is kérdés. A kérdés csak én vagyok. De már ez is eldőlt.

"a gondolatvilág fegyelme"

Néhány unalombontó gondolat, ami ma a suliban, szünet alatt megragadott..

Elisabeth Elliot: Fegyelem - a hivő élet ábécéje, A gondolatvilág fegyelme (részlet):


" A krisztusi gondolkodás semmibe veszi, ami a világnak kedves, és mindennél fontosabbnak tartja, amit a világ semmire sem becsül. Majdnem fél évszázada vagyok keresztyén, de még hosszú út áll előttem. Ha bármilyen döntés vár rám, és megvizsgálom szivemet és gondolataimat, szinte mindig megtalálom benne a meg nem újult gondolkodás jellemzőit, a megújult gondolkozásnak pedig csak halvány jeleit. Éber vagyok? Néha. De csak próbáljak korán reggel imádkozni, vagy másvalaki imádságára összpontositani! Abban a pillanatban, amikor egy kis nagylelkűséget fedezek fel magamban, azt kell látnom, hogy csak bizonyos emberekkel szemben. De kerüljek csak szembe olyanokkal, akik be akrnak csapni. Ha nagyritkán felfedezek magamban valamit, ami talán az alázat pillanatnyi megnyilvánulása (és egyáltalán miért foglalkozom ezzel?), valaki elküldi egyik könyvem recenzióját, amely igy végződik: hogy "lesznek olvasók, akik azt fogják mondani, hogy ez a könyv a Szentirás felületes szemléletén alapul". Vagy beszámolót hallok egy előadásról, amelyet állitólag én tartottam - félremagyarázzák, rosszul idézik, kiragadják összefüggéseiből, félreértik vagy szegényes dicsérettel illetik -, és kész vagyok. A Lélek dolgaira törekszem? Néha talán.
" Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy én szeretlek téged." (Jn 21,17) Szivem éhezi és szomjúhozza az igazságot.
Lelki békesség? Igen, majdnem mindig, kivéve, amikor egy hosszú út után hazaérek, és egy halom munkát találok az asztalomon.
Ha szeretni akarom az Urat, az én Istenemet teljes elmémből, nem marad hely a testies gondolkodás, a büszkeség, az aggodalmaskodás, az önszeretet számára. Ha az ember gondolkodását az Úr szeretete tölti be, hogyan maradhat akkor hely ilyen dolgoknak?
Amikor ezt felismerem, nem tehetek mást, mint hogy imádkozom: " Uram, bocsáss meg! Újra neked ajánlom élő áldozatul a testemet, és kérlek, fogadd el ezt tőlem imádatom jeleként! Folytasd szent, átformáló munkádat gondolataimban, hogy jobban tudjalak dicsőiteni."
Földi életünkben mindig a szükség idején - a válság pillanatában, amikor megoldást, választ vagy valami mentséget keresünk - nyilik meg előttünk a választás lehetősége. Vagy azokat a megoldásokat, válaszokat és mentségeket fogadjuk el, amelyeket a világ kinál (és mindig nagyon sok adódik), vagy gyökeresen mást választunk, amit a Krisztusra hangolt gondolkodás sugall. A világ útjai Isten ellen fordulnak. Néha még a legkomolyabb tanitvány számára is ésszerűnek és vonzónak mutatkoznak, de ekkor Krisztus nekünk is azt mondja, amit régen, amikor sokan megvetéssel elfordultak tőle, tanitványainak is mondott: " Ti is el akartok menni?" Ha úgy válaszolunk, mint Péter: " Uram, hová mehetnénk? Örök életnek beszéde van tenálad" (Jn 6,67-68), lázadó gondolatainkat foglyul ejtettük. A szentség újra és újra láthatóvá válik. A tanitvány belép a szoros kapun."

E föld széléről

Hetek óta a fejemben van ez az igevers. Dávid imádkozik az ő Urához az egyik zsoltárban.

" E föld széléről kiáltok te hozzád; mert szivem elepedt: Vigy el engem innen a sziklára, ahova én nem jutok." Zsolt. 61,3

Egy másik forditásban úgy irja, hogy "vigy el engem innen a sziklára, amely magasabb, mint én"

Volt egy-két nagyon nehez hetem a suli miatt, amikor minden egyszerre gyűlt össze és amit egyedül csak magamnak köszönhetek, mert ééééééééééééééééééén halogattam mindent utolsó percre.. Ki kéne nőjek már egyszer ebből is!
Pont akkor kaptam ezt a részt az Igéből és ahogy visszanézek, csodálom az Urat, hogy mennyire hűségesen követi minden egyes lépésem, mintha tényleg az Ő gyermeke lennék... Nehéz elképzelni - még, ha hitből el is fogadható -, hogy valakit Isten gyermekévé fogad Krisztus által... Kicsit megdöbbentő látni is ezt, amikor már nem elképzelni kell - amit úgysem lehet... nagyon... - hanem meg lehet élni, újra és újra.
Jó tudni, hogy nem saját erőmből kell megküzdjem az életet, mert a szikla amúgy is magasabb, mint én és én oda úgysem juthatok el - nem is akarok az Úr nélkül, csakhogy ez az akarat túl sokszor elhalkul bennem.

" Ne irigykedjék a te szived a bűnösökre, hanem az Úr félelmében légy egész napon,
Mert ennek bizonyos vége van, a te várakozásod meg nem csalatkozik.
Hallgass te fiam, engem, hogy légy bölcs, és jártasd ez úton szivedet. "
Példabeszédek 23, 17-19

"Hadd lakozzam a te sátorodban mindörökké; hadd meneküljek a te szárnyaid
árnyéka alá!" Zsolt.61,5

Ma

Hideg volt.
Lassan eljön a tél. Kint voltunk az évfolyamtársaimmal Kolozsvár környékén, a geológia keretén belül terepgyakorlatoztunk. Megtöltöttem kövekkel és kagylókkal, ilyen- olyan régi leletekkel a hátizsákom. Most meg a polcomat foglalja a sok megcédulázott és zacskókba gyűjtött kő vagy kövület. Mindegyiket meg kell majd tisztitani, megmosni - pontosabban, amelyiket lehet...
Egy biztos. Nem lesz belőlem geológus. Amúgy nagyon érdekes ez a tudományág, de borzasztó sokminden van odalent meg idefent ezen a Földön. És semmi sincs meg tisztán, minden keveredik valamivel a természetben, emiatt ez a nagy változatosság... A napokban olvastam, hogz Isten szereti a változatosságot. És nem érdekes, hogy az embereknél is milyen nagy a változatosság? Nincs két egyforma ember a Földön. És nincs két egyforma növény vagy állat sem, még ha ugyanahhoz a fajhoz is tartoznak. Épp igy nem létezik két egyforma összetételű kő sem. Még, ha az anyagi felépitésük meg is egyezik és lehet, hogy ugyanahhoz a kőzethez is tartoznak, mégsem 100%-osan egyformák. Valamiben mégis eltérnek egymástól. Valami kis keveredés mégiscsak létezik, ami mindig újat és újat hoz létre, újat mutat.
Mekkora keze lehet Istennek, ha ez az óriási nagy változatosság egyen- egyenként mind az Ő keze nyomát hordozza!!!!

Kedvencek és kevésbé kedvencek

Már az elején gondolkoztam azon, hogy hova helyezhetném be a kedvenc igerészem, merthát olyan nincs, hogy irjak blogot és az kimaradjon. Ma reggel a szemembe tűnt a leg nem kivanatosabb igeversem, amit a legkevésbé szeretek. Valamikor nagyon rég olvastam valahol, hogy ne csak a kedvenc igerészeinkkel foglalkozzunk többet, hanem azokkal is, amelyek a nem annyira kedvencek. Kellemetlenek. Kényelmetlenek.
"És másodszor szóla a kakas. És Péternek eszébe jutott a beszéd, amelyet Jézus néki mondott vala, hogy mielőtt a kakas kétszer szólalna, háromszor megtagadsz engem. És sirva fakada."
- Márk 14,72.-
Ez a legfájdalmasabb igerész, ami engem megkeserit, ha jobban belegondolok...
Ahogy az egyik ének is mondja: "ha nézek önmagamra, hamar megcsüggedek". Azt hiszem, az ilyenfajta bűnök égetnek engem a legjobban, ezek a legfájdalmasabbak szamomra. Azért, mert ezzel szemben nap, mint nap megtapasztalom a való életben, hogy mennyire hűséges az Úr hozzám és hogy kimondhatatlanul szeret, gondoskodik rólam. Ő ad értelmet az életemnek, erőt, örömöt és én mégis van, hogy Péterhez hasonlóan gyáváskodom és megtagadom Őt, aki a legjobban méltó minden hódolatra, imádatra. Borzasztóan keserű ez a dolog, bárhányszor eszembejutnak helyzetek az életemből, amikor megtagadtam Őt. És szeretnék meg sem emlékezni róla, szeretném elfelejteni, nem foglalkozni vele. De nem lehet, nem szabad, ha engedni szeretném azt, hogy Krisztus átformáljon egyre jobban Őhozzá hasonlóvá. Olyan nagy és elérhetetlen és nagyon-nagyon messzi dolognak tűnik ez, felfoghatatlannak, de Nála minden lehetséges.Szeretnék nem lemaradozni az úton, ha már ráléptem. És hála az Úrnak, hogy ráléptem...Azért is hála, hogy még van kegyelme megbocsájtani.
Végül nem hagynám ki a legkedvencebb igeversemet sem ...
" Amikor vizen mész át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok el nem boritanak, ha tűzben jársz, nem égsz meg és a láng meg nem perzsel téged."- Ézsaiás 43,2. -
Kiváncsi lennék másnak is a kedvenc és kevésbé kedvenc igerészére is.
Legyetek bátrak!

Aki korán kel, aranyat lel.

Nem tudom, mikor történt meg velem utoljára az, hogy reggel felkeljek, vagyis kimásszak az ágyból idejében, készülődjek suliba es még maradjon időm Igét is olvasni, csendességet tartani, legfőképp imádkozni és elcsendesedni az Úrban.
Általában el vagyok késve reggel. Meg máskor is.
Ma egy kivételes napra ébredtem ezek szerint, pedig megint későn feküdtem le. Éjjel fél 1 körül... Lehet másnak ez nem annyira késő, de nekem az. Nem szeretek későn feküdni, mégis szinte kivétel nélkül mindig úgy sikerül. Emiatt reggel alig tudok felkelni, elkészülni és nem marad elegendő időm csendességre. Ilyenkor bennem van a rohanási stressz (vagy nem is tudom minek nevezzem) és ilyenkor nincs energiám az Úrhoz menni teljes szivből, csak úgy felszinesen - közben azt lesve, hogy hány óra van...
Az ilyent nem lehet igazi csendességnek nevezni. Nem áldásos.
De ma reggel az volt. Valami okból kifolyólag (amit szeretnék kideriteni a további sikeres koránkelések eléréséhez..), ma idejében fel tudtam kelni és ráérős csendességbe merülni.
Főképpen azért kértem az Urat, hogy tudjam odaadni Neki mindenemet: időmet, vágyaimat, feladataimat, képességeimet, kudarcaimat és mindenek előtt a saját akaratomat, az énemet. Elolvastam több áhitatot, és a legjobban az a gondolat ragadott meg, hogy amikor arra gondolok, hogy Krisztus az életét adta értem, akkor ezt szem előtt tartva, nem kellene kérdéses legyen, hogy én is Neki adjam az én életemet. De az az igazság, hogy nagyon "fösvény" és önző vagyok ebben a tekintetben. Olvastam az Igéből Krisztus megkenetéséről Bethániában, amikor a poklos Simon házánál egy asszony "drága nárdus olajjal" megkente az Úr Jézus fejét. Nem sajnálta Tőle a drága olajat, amint azt némelyek tették az ottlévők közül.

Sokszor sajnálom az időmet és az energiámat az Úr Jézus elől. Most nem az anyagiakra szeretnék kitérni, bár ezek is ide tartoznak. Hanem arra, hogy sokszor úgy gondolkodom, hogy hasznosabb az időmet valami mással eltöltenem, mint az imádkozással, igeolvasással, stb. Sajnálom Tőle és nem tartom érdemesnek(amint azt a gyakorlati életem mutatja, függetlenül attól, hogy hogyan nyilatkoznék én máskülönben erről) azt a fél órával való kevesebb alvást es fél órával való korábban kelést, ahhoz, hogy ne rohanva, hanem teljes lényemet beleadva a Vele való reggeli közösségbe, Krisztusban inditsam el a napom. Végső soron saját magamtól sajnálom és saját magamat fosztom meg.

Egyedül nekem van ez káromra, az Úrral való kapcsolatomnak van kárára, amin keresztül formálódik és alakul az én életem ilyen vagy olyan irányban...

Az igaz, hogy napközben szoktam foglalkozni az Igével, imádkozni, stb, de mégsem ugyanaz, mint amikor reggel teszem a hangsúlyt ezekre a dolgokra, minden új nap kezdetén, amit Tőle kapok. Olvastam valahol egy idézetet, amiben volt egy olyan gondolat, hogy reggel (valaki) csak akkor kel fel a térdeiről, amikor elégségesen elcsendesedett az Úrban és úgy érzi, hogy nekiindulhat az új napnak...
Szeretnék javulni ezekben a dolgokban.
Aki korán kel, aranyat lel, és... "Ahol a ti kincsetek, ott a ti szivetek is" ...