Olvastam ma egy zsoltárt, amit amúgy rengetegszer elolvastam már, de érdekes módon a mai napon bármit vettem elő, semmi más nem hozta fel nekem újból a napsugarat a borús égre. Nagyon érdekesen hangzik egy-egy szó vagy mondat, amikor az élet eseményei megteremtik az arra felfigyelő és meghalló füleket. Mindig megtelek csodálattal, amikor arra gondolok, hogy milyen hatalmas Isten az Úr. Ő, "aki az eget és a földet alkotta". Mint egy síró kisgyerek, aki bamba kis tátott szájjal és nagyra nyitott szemekkel rácsodálkozik valami hatalmasra és közben felszáradnak könnyei, mert csodálkozás közben teljesen megfeledkezik arról, ami azokat kifakasztotta. Na valahogy így járok én is, amikor azt olvasom, hogy "Segítségem az Úrtól jön, aki ez eget és a földet alkotta"..
"Nem engedi, hogy lábad megtántorodjék, nem szunnyad őriződ."
"Az Úr a te oltalmad jobb kezed felől. Nem árt neked nappal a nap, sem éjjel a hold."
Ilyen szavakkal nyugtatgatott ma az Úr és arra emlékeztetett, hogy minden körülmény ellenére, nem hagy egyedül.
íme a teljes 121.Zsoltár:
"Tekintetem a hegyekre emelem:
Honnan jön segítségem?
Segítségem az Úrtól jön,
aki az eget és a földet alkotta.
Nem engedi, hogy lábad megtántorodjék,
nem szunnyad őriződ.
Az Úr a te őriződ,
az Úr a te oltalmad jobb kezed felől.
Nem árt neked nappal a nap,
sem éjjel a hold.
Az Úr megőriz téged minden bajtól,
megőrzi életedet.
Megőriz az Úr jártodban-keltedben,
most és mindenkor."
