Hetek óta a fejemben van ez az igevers. Dávid imádkozik az ő Urához az egyik zsoltárban.
" E föld széléről kiáltok te hozzád; mert szivem elepedt: Vigy el engem innen a sziklára, ahova én nem jutok." Zsolt. 61,3
Egy másik forditásban úgy irja, hogy "vigy el engem innen a sziklára, amely magasabb, mint én"
Volt egy-két nagyon nehez hetem a suli miatt, amikor minden egyszerre gyűlt össze és amit egyedül csak magamnak köszönhetek, mert ééééééééééééééééééén halogattam mindent utolsó percre.. Ki kéne nőjek már egyszer ebből is!
Pont akkor kaptam ezt a részt az Igéből és ahogy visszanézek, csodálom az Urat, hogy mennyire hűségesen követi minden egyes lépésem, mintha tényleg az Ő gyermeke lennék... Nehéz elképzelni - még, ha hitből el is fogadható -, hogy valakit Isten gyermekévé fogad Krisztus által... Kicsit megdöbbentő látni is ezt, amikor már nem elképzelni kell - amit úgysem lehet... nagyon... - hanem meg lehet élni, újra és újra.
Jó tudni, hogy nem saját erőmből kell megküzdjem az életet, mert a szikla amúgy is magasabb, mint én és én oda úgysem juthatok el - nem is akarok az Úr nélkül, csakhogy ez az akarat túl sokszor elhalkul bennem.
" Ne irigykedjék a te szived a bűnösökre, hanem az Úr félelmében légy egész napon,
Mert ennek bizonyos vége van, a te várakozásod meg nem csalatkozik.
Hallgass te fiam, engem, hogy légy bölcs, és jártasd ez úton szivedet. "
Példabeszédek 23, 17-19
"Hadd lakozzam a te sátorodban mindörökké; hadd meneküljek a te szárnyaid
árnyéka alá!" Zsolt.61,5
